Nem sok minden változik majd.
A fal mindig fehér lesz, rajta a szakadt, piros szőnyeggel, a székek rozogák, a lányok pedig ugyanúgy vihognak majd és hangosan hallgatják az angol popot, mire az éjszakai nevelőnő ordítva trappol végig a folyosón.
A szobáinkba új gólyák költöznek és a ruhásszekrények, monogramjainkkal karcolt falai jobban fognak emlékezni, hogy milyen volt kamasznak lenni, mint mi magunk.
Az érettségivel nem csak a matektól szabadultunk meg, hanem a gyermekkortól: remegő lábakkal érkeztünk, s végül a mi hangunkkal búcsúzott az a június.
Ott váltunk észrevétlenül felnőtté és olyan volt, mintha ez a nap sose jönne el, még csak nem is gondoltunk rá, mi szamarak. Aztán, vakufény villant a kezünkben tartott kék, keménylapos útlevélen: „Érettségi bizonyítvány”. Felirat az élethez. Legalábbis akkor még ezt hittük...

Nem sok minden változik majd.
Pár évvel később egy kávézóban körbeülünk egy üvegekkel teli asztalt. A kollégiumra gondolunk majd, arra az omladozó épületre, ami nem rég, még a barátságunknak adott otthont és ahol közösen kerestünk, egyetlen valamit a zimankós évek alatt…  
És, amit végül egyedül kell majd megtalálnunk.
Gyűröttre nyomott, barna foltos, csonka szűrök hevernek majd a hamutartóban és kiábrándultság szivárog a szánkban maradt, füstös szavakból. Még nem, de talán, egy nap, majd elég bátrak leszünk és elhessegetjük az orrunk elől, a kóválygó füstöt: kitisztulhat előttünk a jövő. 
Még egy kicsit tétovázunk, halasztunk, halogatunk, passziválunk...

Nem sok minden változik majd.
A legbolondabb mind közülünk, ő megy férjhez először. Még később gyerekekről beszélünk majd, házasságról, meg talán válásról… Hogy elvitte a házat a bank, és hogy nem hisz a házasság intézményében a Tomi. Vagy kiment külföldre kamionosnak, mert itthon nem kapott munkát. Hogy a gyerekek milyen gyorsan nőnek, és képzeld, meghalt a Misi Mókus tanárnő, tudod, aki minden félévben megbuktatott matekból. 

Emlékeztek a zománcos, régi ablakokra? Télen felváltva keltünk fel becsukni, mert a szél kinyitotta. Tizenhárom fok volt a szobában, és mi pulóverben aludtunk. Éjszakára lekapcsolták a villanyt, de bedugva hagytuk a hősugárzót, hogy reggel, fél hatkor mikor visszakapjuk az áramot, kibírjunk takarózni. Aztán egyik reggel - úgy a tél ötvenharmadik napján - zárlatot kapott és kigyulladt. Én mertem kihúzni az áramból és kihajítottam az ablakon. Két emeletet zuhant a hóba. A félelem a zsigereinkből egyszerre szakadt fel nevetésbe, aztán osonhattunk ki és tüntethettük el a nyomokat.
És emlékeztek a Szabóra? Hogy sírtam utána, mert a b-ből jött össze egy lánnyal, miután velem csókolózott? 

Nem sok minden változik majd.
Az egyetemen többé nem fürdetnek meg a hóban, nem dobnak fejbe hógolyóval. Végre enélkül is megmernek csókolni. A randik alkalmával színházba visznek, és étterembe vacsorázni. Kinyitják előttem az autó ajtaját és ernyőt tartanak a fejem fölé, ha esik. Nem engedem, hogy ne vegyen észre pont ő. Kacérkodom és megmondom hívjon el randizni, mert azt akarom...

Nem sok minden változik majd.
Csak felnövök. Megélek vagy nyolcvan szeptembert. S már nekem évek óta nem csengetnek be, mégis... 
Ünneplőruhás kislányok fogják anyjuk kezét, a fiúk előreszaladnak és kiszakad az új nadrágjuk...
A kerítés másik oldalán, hátam mögött összefont karokkal, zsibongva dobol majd a szívem, és lenyelhetetlen gombóc dagad a torkomba ugyanúgy, mint sok-sok évvel azelőtt.  
Örökké azzal a befejezetlen érzéssel: „még nem lehet vége”.

iskolasprint

Édesanyám kamaszkorában