Semmi különös, csak egy őszi fuvallat. Senki nem vette észre. Rajtuk kívül.
Sapkáját a fülére húzta, kezével fészket csinált, és beléeresztette forró leheletét. Nem szólt aztán, csak belekarolt a mellette álló fiúba és várta, hogy az kibeszélgesse magát. Egyik lábáról állt a másikra, kicsit rugózott, hogy melegedjen, vállait felhúzta. Felváltva tekintett egyik fiúról a másikra, épp amelyik beszélt. Ha valamelyik viccet mondott, együttérzésből - vagy kötelességből-, de széles mosolyra húzta dús, rózsás ajkait. Nem értette és nem is igazán érdekelte miről beszélnek körülötte. Hogy szar a TDI, de baromság, hogy ezért nem indul a kocsi, de ez ilyen széria és, hogy vigye el a Schulczhoz az majd megcsinálja, ha az Angyalosi nem tudja.
A parkolóban álltak, már rég el kellett volna indulniuk. A lány szívből megbánta, hogy megkívánta a kürtős kalácsot és ezért megálltak a TESCO előtti kisbódénál. Megígérte, hogy hazaérnek vacsorára. Elbambult egy családon, ahol két gyerek, miközben pakolt a csomagtartóba, leejtett egy korong trappista sajtot. Ott felejtették. Mire visszafordult, mindenki egymás szavába vágva köszöngetett és kérdezgetett.
- Csá Krisz!
- Na, téged is látni?
- Ja, ja, ezer éve. Hello, sziasztok! Csak ezért jöttem. – megrázza kezében a darált hússal teli zacskót.
- Ott vagy még, ahol voltál? Ausztriában vagytok a Lillával, nem?
- Mennyit kapsz?
- Igen, Tirol mellett nem messze… Mi nem ismerjük még egymást, szia, Berta Krisztián.
- Szia, Kata.
Kézfogás után a sálát igazgatta a nyaka előtt. Nem kellett köhögnie, megszólalni sem akart, mégis megköszörülte a torkát és a cipőjét nézte. Egy pillanatig. Aztán visszanézett, de már nem nézett rá. Belemerült ő is az autó szóbeli szervizelésébe. Elfordult tőlük. Meglátott egy kislányt türkizkék esőkabátban, aminek a kapucnija olyan volt, mint egy víziló feje. Visszakapta arcát és húzott egyet az összefont karján, arcát fürkészte erősen a másiknak, - de az nem nézett rá - levegőt vett, apróra tátotta száját, de mielőtt elmondhatta volna mit látott, hirtelen minden sokkal fontosabbnak tűnt őnála. Észrevétlenül megtartotta magának, becsukta addig hevesen felindult száját és szaggatottan visszafordult, hátha látja még a kislányt. Közben összekadt a tekintetük. A lányéban valamiféle szégyen és lemondás vegyült, a fiújéban kíváncsiság és gondoskodás zakatolt. Ha ő kulcsolhatná össze ezzel a lánnyal a kezét... Szívét...  
- Fázol?
Olyan más volt ez a kérdés, kitűnt az addigi beszélgetésből, csak ezért gondolta, hogy neki szól.
- Igen, kicsit.
- Hideg van, pedig még csak október.
- Láttad a kislányt?
- Tetszett?
- Az esőkabát.
- Aha. Vicces.
Aztán egyikük sem szólt többet, körülöttük szavak záporoztak, autók hajtottak el, narancsok gurultak szerteszét az akciós vödörből, bevásárlókocsi zörgött végig a betonon… Ők pedig csak néztek egymásra.
És a lány nesztelenül, halványan kifonta karját.
Semmi különös, csak egy őszi fuvallat. Senki nem vette észre. Rajtuk kívül.