Ádám:
Az a kínos érzés keringte be a szobát, amit csak kanapékon szokás érezni, sötétben, hogy a porcikák ne érintsék egymást, de a könyökét mindenki hagyja titokban összeérni a másikkal. Aztán pattogatott kukoricaszem hull, direkt vagy sem, de a sós ujjacskák ficánkolva nevetnek, ha keresgéléskor „véletlenül” találkoznak a másik mutatóujjával. Ezek ketten arra vágytak, - egészen titkon - hogy én horkoljak, hogy aztán úgy kelljen pusmogni, - egészen közel – a másik fülébe.
- Kísérd haza, jó? – szóltam fáradtan s talán beletörődve a falnak fordulva az ágyból -.
Azok kérése ez, akik jól tudták egész este alatt, hogy mi zajlik mellettük. Azt hozzá kell tenni, hogy akkor már egy hónapja udvaroltam a Katának, erre balszerencsémre besétál ez a majom a Ponyvaregény közepén és ledobja magát kettőnk közé a kanapéra. Végig smúzolja az estét, a Kata meg úgy viselkedik, mint velem soha. Azt hittem megszakad a szívem. Nehéz volt pontosan követni az eseményeket, bár ebből a koncentráló jellegű szuszogásból egyenesen következik, hogy ezek most készülnek valamire. Ha valakik feltűnésmentesen közelednek egymáshoz, annak van ilyen hangja. Ez az egész tortúra azért kell, hogy másnap azt lehessen mondani, hogy nem tehetnek róla, véletlenül, egyszerűen csak megtörtént.
Kiosont, felhúzta a cipőjét, és suttogva, az éj leple alatt ellopta tőlem a Katát.
Hátamra fordultam mikor hallottam, hogy kattan a zár és a plafont bámultam még órákig. Elképzeltem, ahogy az utcán lassan sétálnak egymás mellett, hogy a Kata zavarában folyton tűrögeti a haját a füle mögé, a másik kezében pedig szorongatja a kistáskáját. Nem nevetnek egész hazáig, nem civakodnak, incselkednek, így már nem olyan, hogy már csak ketten vannak. És egyszer csak odaérnek a Katáék lépcsőháza elé, ahová én olyan sokszor kísértem már, de sosem csókoltam meg… Ennél tovább nem bírtam gondolni, hányingerem lett és különben is, túl fáradt voltam.
Ezután több hónapba telt, hogy Katát ne szeressem, és ne gyűlöljem többé.
Kata:
Van valami ebben a fiúban, meg akarom csókolni, de közben legszívesebben pofán vágnám. Emlékszem, ezt éreztem aznap éjjel, pár hónappal ezelőtt a lépcsőházunk kapujában. Aztán mégis inkább megcsókoltam, nem pedig megpofoztam. Mindig megígér valamit és sosem tartja be. Talán ez a legidegesítőbb az egészben. Ha nem ígérné, nem várnám, és aztán nem érezném olyan rohadtul megalázónak, hogy megint elnézem neki. Eltervezzük, hogy délelőtt kilenctől-tizenegyig, maximum délig, fél egyig, s akkor még ebédelhetünk együtt, esetleg. Ő késik valamiért rendszerint, és aztán megy a kapkodva öltözés: gondatlan, mímelt könnyedségben bujkál a titkolt rosszkedvem. (Csak ki ne bukjon belőlem: „Szeretsz?”!)
- Na, mi volt? Kokó, extasy, heroin?
- Nem akarod tudni.
- Miért szoktál le?
- Miért hiszed, hogy leszoktam? Nem is ijedsz meg?
- A legtöbb drogosnak, még akkor is, ha többet nem anyagozik, már tök mindegy. Túl késő, elvesztek. De, olyanok is vannak, akik egyszerűen csak annyi baromságot műveltek, hogy egy nap úgy döntenek elég. És jobbak lesznek, mint azelőtt voltak. Te ilyen vagy.
- Álomvilágban élsz. Képzeld csak el a jövőbeli Olivért…
- Hol vagyok én?
- Odabent a házban.
- Együtt élünk?
- Naná, hogy együtt élünk, miért mit gondoltál?
- És milyen a ház?
- Jó nagy, terasszal. Mikor kimegyek, hogy behozzam a postát, tele van vaskos levelekkel, villany-gáz számlával, jelzálogossal meg azzal a pasiéval, aki megnézi a szemed, ha tudod...
- Látszerész?
- Igen, igen az. Te pedig a hallban vagy, kinézel az ablakon és meglátsz engem. Látod az arcom?
- Igen.
- Ijedtnek látszom?
- Nem. Boldognak.
- Tudod, hogy miért? Mert minden számlára telik, egy vagonnyi pénzünk van, és nem félek semmitől. Na jó, most te jössz… Hunyd be a szemed. Mit látsz?
- Szóval… a hallban látok, egy asztalt és… egy lépcsőt. Felmegyek a lépcsőn.
- Felértél már?
- Majdnem.
- Mi van odafent?
- Gyerekek. Meg se lehet számolni őket. A mi gyerekeink.
- Ez csak játék Kata.
Ádám:
- Ma láttam őket. – mondta rekedten egy barátom-. – Moziba mentek, úgy négyen-öten. Kata egyedül volt lány köztük.
- Látod, nem tudott várni. Ostobaság! Ez nem tart soká, csak ő nem tudja. Holnap már fehér lesz a tér, és a jégkéreg ráfagy a szívére is, és eljön hozzám a padra, és sírni fog. De én már nem mesélek neki, és már nekem soha többé nem kell.
A napokban épp a buszomra szálltam fel, mikor belém karoltak hátulról. Ő volt az. Ezután leült mellém és végigbeszélte az utat. Gyönyörű volt, mint tavaly nyáron mikor belészerettem és talán még mindig szívesen megcsókoltam volna. Egy katicát hessentett el nevetve a válláról, és helyes fintort vágott. A tovaszálló katica után néztem, úgy mondtam – szinte nem is kérdeztem – csöndesen:
- Olivér.
- Jaj, de nagy csacsiság volt… Ő egészen más… Más, mint… Te.
Tavasz lett már ugyan, de megkaptam, amit éjszakákon át újra és újra lejátszottam a fejemben... Hogy mit mondanék most. Mert ahogy a szerencse forgandó, tudtam, hogy egy nap ez megtörténik, hogy így fog beszélni hozzám. Azon a búgó hangján, amit először ott hallottam a kanapén… Csak azt nem tudtam, hogy nem lesz benne semmi felemelő.
